29.tétel: Pragmatizmus
Ø A pragmatizmus Charles Sanders Peirce (1839-1914)
munkásságával, és különösen Descartes-kritikájával kezdődött, ő adta a
mozgalomnak a nevét, mely a „gyakorlat” jelentésű görög pragma szóból
származik. Hogyan tegyük világossá eszméinket? (1878) c. írásában a
descartes-i ismeretelméleti elv fölülvizsgálatát javasolja. Visszautasítja a
karteziánus közvetlen ismeretelméleti látásmódot: hogy amit „belső”
intuícióval tisztán látunk, annak „rögzített” vagy „rögzíthető” köze lenne
ahhoz, ami a ráción kívül valóságosan van. Attól, hogy valamiről azt
gondoljuk, tisztán látjuk, még nem biztos, hogy igaz. Peirce egyik legfontosabb
gondolata, hogy „nincs semmiféle benső tisztánlátás, minden ‘be-látást’
valójában hipotetikusan vezetünk le külső tények ismeretéből”. Az
ösztön-analógia látszik biztosítani a gondolkodó tudata és a természet közti affinitást,
mely kétségtelenül semmiféle módon nem igazolható, hacsak nem azzal a
reménnyel, amely minden pragmatikus gondolkodás kísérője, nevezetesen, hogy
erőfeszítéseinknek talán, minden látszat ellenére is, van értelme; s a kutatás
„arra a reményre épül, hogy elegendő affinitás van a gondolkodó tudata és a
természet közt, hogy a találgatás ne váljék egészében reménytelenné, feltéve,
hogy minden találgatást összevetünk a megfigyeléssel”. Peirce reményét a
természet átfogóbb folyamataiba és a megismerési folyamat során harmóniára jutó
közösségbe helyezi. Pragmatikus maximaként híressé vált tétele szerint egy
elmélet a gyakorlati igazolódási folyamatában érvényes: „Vegyük tekintetbe,
hogy milyen - feltehetően gyakorlati következményekkel járó - hatásai lehetnek
fogalmunk tárgyának. Az e hatásokról alkotott fogalmunk teljességgel kimeríti a
tárgyról alkotott fogalmunkat.” E pragmatikus
„ontológiai-ismeretelméleti maximához” fűzött jegyzetében még hozzáteszi, hogy
ez „nem más, mint annak a logikai alapelvnek az alkalmazása, amelyet már Jézus
figyelmünkbe ajánlott, mondván: Gyümölcseikről ismeritek meg őket.”
Ø John Dewey (1859-1952) a pragmatikus filozófia összegzője. A párizsi egyetem
díszdoktor-avató ünnepségén 1930-ban az amerikai szellem legmélyebb és
legteljesebb kifejezőjének nevezték. Majd egy évszázadot átívelő életében
évtizedeken keresztül az Amerikai Egyesült Államok meghatározó értelmiségije
volt: nem számított egy intellektuális vita lezártnak vagy eldöntöttnek, amíg ő
nem mondta el a véleményét. Dewey is képviseli a pragmatikusok kedvenc
tételét, hogy egy tétel igazságát igazolhatósága, azaz gyakorlati beválása,
„megtörténte” garantálja, s ez a tételhez képest mindig jövőidejű.
Dewey szerint a tudomány robbanásszerű fejlődését a filozófia nem tudta
követni, és ezért még nem jutott el oda, hogy a tudományokhoz hasonlóan
megnyissa magát a jövőnek. A filozófia nem képzelheti, hogy igazságai valaha is
„örök” és „abszolút” jellegűek lehetnek, mert a tudomány fejlődése állandóan új
kérdéseket, megoldásokat és ezekből következő szemléleteket fog fölvetni. A tényleges
valóság immár nem „változatlan és örök”, hanem „változó és ideiglenes”: ahol a
régiek változatlan lényeget és fajtákat kerestek, ott ma törvényekről,
hipotézisekről és folyamatokról van szó. A tudományok, a technika és a gazdaság
koraújkori fejlődésével ugyanis nem lehetett tovább a tudás Arisztotelész által
képviselt „nézőközönségi modelljét” fönntartani, a tudás egyre inkább beavatkozott
az életbe, s kiderült róla, hogy a világ átalakításának lehetőségét és
hatalmát kínálja az embernek. Az ókorból származó „szemlélődő” gondolkodás
Dewey szerint pusztán kompenzációs doktrína volt, mellyel a gondolkodók magukat
vigasztalták gyakorlati tehetetlenségükért és peremhelyzetükért. Dewey saját
korának lehetőségeit vetíti nagyvonalúan a múltba, amikor megjegyzi, hogy „a
feltételek tiltották és bátortalanságuk visszafogta őket, hogy tudásukat az
események folyása meghatározó tényezőjévé tegyék. Önelégültségbe menekültek,
amikor a tudást túlságosan is fenségesnek tartották ahhoz, hogy megfertőződjék
a változás és a gyakorlat dolgaival való érintkezés által. A tudást morálisan
felelőtlen esztéticizmussá változtatták”. A megismerő ember a világgal hasonló
kapcsolatban van, mint a környezetükhöz alkalmazkodó egyéb élőlények. A tudás
is alkalmazkodás a világhoz, s az e tudáshoz kapcsolódó igazság nem „lényegi”,
nem folyamatoktól független tulajdonságokkal rendelkezik, hanem a természetben
és a természettel való „hadakozás” sikerességének összefoglaló
kifejezése, ahol éppen ezért az igazság mindig „jövőbeli” fogalom: a jövőben
derül ki, hogy egy kijelentés vagy elmélet sikeres eszköznek bizonyul-e a
környezettel való hadakozásban. Míg a történeti empirizmus „az eszméket erőltette
a tapasztalatba, és nem abból nyerte”, addig Dewey kreatív
empirizmusa azt sürgeti, hogy a tapasztalatból nyerjük eszméinket. Az eszmék
„az eszméken kívüli, tudaton kívüli dolgokra adott válaszok attitűdjei”, és
mint ilyenek a dolgokkal való „hadakozás” jellegének változásával maguk is
változnak. Az „igazság” a fölmerülő problémák megfelelő megoldását, és nem
összefüggő eszméknek valamilyen időn kívüli vagy korábbi létezőkhöz,
módszertani elvekhez való hozzáigazítását jelenti.
Ø Dewey evolúciós igazságfogalmánál talán csak az ezzel
összefüggő evolúciós demokráciafogalma volt nagyobb hatású. A világ nyolcadik
csodájaként is emlegetett amerikai alkotmánnyal Dewey szerint a történelem új
korszaka kezdődött. Megteremtették az első modern, nem nemzetekre, hanem etikai
törvényekre alapított demokráciát, mely mindenkit befogad, és mely meghívás a
világ népeinek, hogy vessenek el minden politikai zsarnokságot és kezdjék meg a
szabadságon, morálon, az egyéni felelősségen alapuló demokrácia kialakítását.
Az egyéni felelősség fogalma a különféle összefüggésekben emlegetett „amerikai
individualizmus” magja: ugyanis csak egyének, individuumok viselnek közvetlen
felelősséget tetteikért, és csak ők is vonhatók felelősségre vagy ők
büntethetők, de nem csoportok vagy nemzetek. Ezért nem lehetséges a kollektív
felelősségre vonás vagy kollektív bűnösség sem. Az egyénre alapított demokrácia
polgárai az igazság és az igazságosság fogalmát új módon látják, maga a
gondolkodás alakul át az alkotmány alkalmazásával és értelmezésével. Dewey
odáig megy, hogy azt állítja: a jövő filozófusainak feladata, hogy az amerikai
alkotmány szövegét értelmezzék, vagy legalább abból induljanak ki. Dewey
ugyanis az amerikai demokráciafogalmat elvileg a világ minden országára
alkalmazhatónak és ezért „exportálhatónak” véli, függetlenül annak politikai
történetétől, szerkezetétől és működésmódjától. Ezzel azt sugallja, hogy a
formális, de minden tartalmiságtól tartózkodó amerikai konstitúció egyetemes
elveket fejez ki, és ezért minden embernek jó. Az amerikai demokráciafogalom
sikeressége érdekében annak megfelelő filozófiát és gondolkodásmódot kíván
kialakítani, mégpedig úgy, hogy a demokrácia nemcsak mint következmény, hanem
mint feltétel is szerepel a gondolkodásban. E kísérlete azt demonstrálja, hogy
komolyan vette a XIX. századi historizmus azon felismerését, mely szerint a
társadalmi viszonyok döntő módon meghatározzák a gondolkodásmódot és végső
soron a filozófiát, tehát ily módon az „igazság” fogalmát is. De míg Marx ebből
azt a következtetést vonta le, hogy először a társadalmi viszonyokat kell
megváltoztatni, azaz egy „jó” társadalmat kell létrehozni, amelyből majd eredni
fog az igazságosság világa és az „igaz” filozófia, addig Dewey meg volt róla
győződve, hogy az alkotmányos Amerika már a „jó” oldalon áll: nincs szükség
alapvető társadalmi változásokra, pusztán a meglevő demokratikus kereteket és
formákat kell megfelelően megérteni és tartalommal megtölteni.
Ø Dewey szerint az amerikai (modern) demokrácia
eredeténél - amelyre új intézményi struktúrák létrehozásakor mindig vissza kell
tekintenie - az „önmagát kormányzó társadalom” eszméje áll. Amerika „a fizikai
alkalom és meghívás országa” lett, és segítenie kell a többi országot is, hogy
azzá váljon. Dewey azt sugallja az amerikaiaknak, hogy a demokrácia csak akkor
menthető meg, és tehető a világ mindenütt biztonságossá a demokrácia számára,
ha mindenki „magában keresi” és szabadítja föl az erőforrásokat, ha mindenki
saját gondolkodásában veszi tudomásul és tetteiben képviseli, „hogy a
demokrácia az egyéni élet személyes módja”. Ez a társadalom szintjén azt
jelenti, hogy az intézményeket újra genetikusan és nem ontologikusan gondolják
el és hozzák létre, azaz nem mint olyanokat, amelyek ott vannak és
engedelmességet, törvények betartását követelik, hanem mint olyanokat, amelyek
az emberek cselekvési szükségleteinek és habitusainak kifejeződései, és mint
ilyenek az individuumok közös erőfeszítéseivel megváltoztathatók: „Ahelyett,
hogy saját készségeinket és szokásainkat bizonyos intézményekhez
alkalmazkodókként fogjuk föl, meg kell tanulnunk, hogy az intézmények
szokásosan jellemző személyes attitűdök kifejeződései, kivetítései és
kiterjesztései.” Vagyis föl kell eleveníteni azt a kreatív-demokratikus
attitűdöt, amely az első új-angliai közösségek létrejöttéhez majd az alkotmány
megalkotásához vezetett. Dewey így magyarázza önszabályozó, perszonalista
demokratizmusának gyakorlati és evolúciós előnyeit: „A demokrácia mint
személyes, individuális életmód semmiféle alapvetően újat nem tartalmaz. De ha
alkalmazzuk, új gyakorlati értelmet ad a régi eszméknek. Hatékonnyá téve azt
jelenti, hogy a demokrácia hatalmas jelenkori ellenségeivel csak úgy lehet
sikeresen szembeszállni, ha az egyéni emberi lényekben személyes attitűdöket
hozunk létre; túl kell lépnünk azon az elképzelésen, hogy azt gondoljuk,
védelmét bármilyen - katonai vagy polgári - külső eszközzel megalapozhatjuk
akkor is, ha ezek az eszközök el vannak választva a személyes karaktert alkotó
mélyen ülő egyéni attitűdöktől.”
Ø A demokrácia személyessé tétele Deweynél odáig megy,
hogy nemcsak elméleti ítéleteinkben és gondolkodásunkban, hanem mindennapi
tetteinkben és viselkedésünkben is meg kell nyilvánulnia. Nincs demokrácia a
társadalom egyedei túlnyomó többségének demokratikus viselkedése nélkül: „A
demokrácia életmód, amelyet az emberi természet lehetőségeiben való, működő hit
irányít. Ez a hit alaptalan és jelentés nélküli, hacsak nem egy olyan emberi
természet képességeiben való hitet jelenti, amely minden emberi lényben megvan,
tekintet nélkül fajtájára, színére, nemére, születésére és családjára, anyagi
vagy kulturális színvonalára. Ezt a hitet törvénybe lehet iktatni, de papír
marad, ha nem ad erőt neki az emberi lények egymás iránti, mindennapi
eseményekben és viszonyokban megnyilvánuló attitűdje. Komolytalanságra vezet,
hogy ha - miközben a nácizmust leleplezzük türelmetlensége, kegyetlensége és
gyűlöletkeltése miatt - mi magunk más személyekhez való viszonyainkban,
mindennapi sétáinkban és beszélgetéseinkben faji, bőrszíntől függő vagy más
osztály-előítélettől vezettetjük magunkat. Az emberi egyenlőségbe vetett
demokratikus hit olyan hit, hogy minden ember, függetlenül személyes
adottságainak mértékétől és fokától, minden emberrel egyenlő lehetőségekre
jogosult saját képességeinek kifejlesztésére. Olyan hit, hogy minden ember
képes saját életét irányítani mások kényszerítése vagy visszaélése nélkül,
feltéve, hogy a helyes feltételeket biztosítják.” Dewey nemcsak az emberi
természetben hisz, hanem abban is, hogy ha az ember a „legjobb természetének”
megfelelő körülmények közé kerül, akkor értelmesek azaz demokratikusak lesznek
ítéletei és cselekedetei is.
Ø A pragmatizmus legjelentősebb kortárs képviselője
Richard Rorty (1931-2007) volt. Tagadja, hogy a demokratikus társadalomban
szükség lenne filozófiára. Az élet problémáit szerinte az irodalmi értelmiség
tudja leginkább taglalni, és nem az elvont, a demokrácia polgárai számára
érthetetlen nyelvet beszélő, a nyelvet végső egységeiig analizáló filozófus.
Filozófiát az emberiség történetében nem-demokratikus társadalmak polgárai
műveltek, de mi „nyugati liberális gondolkodók” nem engedhetjük meg, hogy régi,
demokrácia-előtti gondolkodók uralják gondolkodásunkat. A filozófiatörténetet
fölül kell bírálni, és a filozófiai írásokat egyszerűen irodalmi műalkotásnak
kell tekinteni. Filozófiakritikájában Rorty megállapítja: „A filozófia
történetét korábbi filozófusok gyakorlatai elleni forradalmak és a filozófiának
olyan tudománnyá való átalakítási kísérletei lyuggatják át, amelyben a
filozófiai tételek próbájára egyetemesen elismert döntési eljárások állnak
rendelkezésünkre.” Szókratésztól Kantig és Husserlig azonban az említett
törések és forradalmak mindig csak egy új módszer kidolgozásában álltak. Az új
módszer, egy eljárási út, egy gondolkodási stílus, egy nyelvhasználat mindig valamiről
igyekezett szólni, mégpedig a világról, az emberről, a megismerésről - a
Létről, a Szépről, a Jóról, Istenről, a Természetről stb.: igaz módon,
tehát annak megfelelően, amiről szólni vélt. A módszer, mint
kiválasztott útvonal már eleve döntést feltételez arról, hogy mihez
és hogyan akar a módszert választó eljutni, tehát már eleve
feltételezi, hogy a módszeres gondolkodó már gondolatban ott van, ahová
az útnak vezetnie kellene. Feltételezi, hogy tudja, hová akar eljutni és
miről akar beszélni, nem véve észre, hogy ekkor a beszéd már nem fölfedezés,
hanem pusztán ismétlése a már tudottnak, és így tudományos - ha nem is
„pedagógiai” - szempontból, fölösleges. Eleve tudni kell, hogy milyen a
világ, és ehhez képest a megismerő hol helyezkedik el, és milyen
struktúrákkal, kognitív kapacitásokkal rendelkezik. Az így adódó körbenforgás
(már eleve tudom, amit keresni vélek) elkerülésének leggyakoribb módja a
filozófián kívülre, a tudományra való hivatkozás, mely szerint a filozófiának a
(természet)tudományokéhoz hasonló rigorózus módszereket kell választania,
hipotéziseket kell felállítania és szigorú módszerességgel eljárnia. Miután
azonban a filozófiának a tudományoktól eltérően nincs közvetlen empirikus
tesztje, igencsak problematikus a tudományoknak példaképként való használata.
