Arisztotelész

8.tétel: Arisztotelész

Ø  Arisztotelész Platón tanítványa, a filozófia igaz feladatát ő is a dolgok lényegének és végső okainak felismerésében találja, melyek megtestesülése a Lényeg (szubsztancia).

Ø  A filozófia tehát az effajta fogalmak-lényegek tudománya; minden, ami egyedi, az általánosra vezetendő vissza és belőlük származtatandó.

Ø  E munka tudományos feltételeit és formáit senki nálánál komolyabban és szigorúbban nem vette; a Platón-féle dialógusok színes költői ruhája helyett a szabatos tudományos prózát művelte, mely évszázadokon keresztül mintául szolgált az európai tudománynak, sőt amelyből utóbbi származott.

Ø  Továbbá, minthogy a dolgok lényegét nem a dolgokon kívül kereste, mint Platón, hanem a dolgokban, azaz a valóságban, a tényleges megfigyelés ugyanolyan fontos vagy tán még fontosabb volt a számára, mint az elméletalkotás vagy a kortársak és elődök tanítása, benne a legmagasabbra emelkedő filozófiai absztrakcióval a legszélesebb mai értelemben vett (pozitív) tudományosság egyesül.

Ø  Konkrétan a mai értelemben vett filozófiában alighanem legfontosabbnak nevezhető elképzelései az aktus-potencia és hülémorfizmus tana és az erre épített mozgás fogalma, a szubsztancia-akcidens megkülönböztetés, és egyáltalán az egész metafizika, ide értve a négyes okság tanát is; továbbá a realizmusra épített kutatási módszerek és nem utolsósorban pedig a formális logika megalkotása.

Ø  Jelentőségét a modern természettudományokban nem vagy nem csak felfedezései és megfigyelései adják - ezek között számos súlyos tévedés is van - hanem főleg kritikus hozzáállása a spekulatív preszókratikus és platonikus filozófiához, mely kritika - lassan - ráirányította a figyelmet a természetfilozófiában az empirikus megfigyelés és leírás fontosságára.

Ø  Ez a hozzáállás egyre intenzívebb módon legkiemelkedőbb tanítványainál (mint Theophrasztosz) figyelhető meg elsősorban.

Ø  Ez a tendencia a peripatetikus iskola lehanyatlásával azonban lassan elsorvadt.

Idealizmus és realizmus: Platón és Arisztotelész ellentéte

Ø  Arisztotelész és Platón Raffaello Sanzio: Az athéni iskola c. freskóján. Jól látszik, hogy az idősödő Platón felfelé mutat, az ideák világába, míg Arisztotelész a föld felé, jelezvén, hogy csak egy világ van.

Ø  Arisztotelész tehát a szofistákkal folytatott vitában először Platón oldalára állt a bizonyosság keresésében. Platón azonban a bizonyosságot a szellemi, gondolati szférában vélte megtalálni, és az utóbbiba tartozó objektumokat, az  ideákat nemcsak létezőként posztulálta, hanem a valódi, az érzékelhető-tapasztalható világgal szemben ezeket vélte a valódi és elsődleges létezőknek.

Ø  Így Platón az érzéki észrevételt ugyanúgy megtagadta, mint a szofisták, csakhogy nem állt itt meg, hanem megalkotott egy azokon túli világot, melyben a bizonyosság létezik, s mely kihat a tökéletlen realitásra. Hogy ez mennyire tekinthető jónak, helyesnek, elfogadhatónak, érthetőnek stb., arról azóta is folyik a vita.

Ø  Arisztotelész azonban hamar önállósította magát és eltért mestere tanaitól, és az érzéki észrevételt, a tapasztalatot kezdte filozófiailag védelmezni.

Ø  Nem az érzékek csalnak, hanem ezek gondolkodásunk általi értelmezése. Vegyük számba, amit érzékelünk, és ha valamilyen ellentmondást tapasztalunk, azt külön-külön javítsuk ki, ez volt az aporétikus módszer, amit Arisztotelész a kutatásban és oktatásban használt.

Ø  Arisztotelész valóban eltávolodott Platón idealizmusától és már-már misztifikáló matematizmusától abban az értelemben, hogy tanárával ellentétben nem volt hajlandó a földi természet fizikai jelenségeinek vizsgálatáról csak azért lemondani, mivel a korabeli természetfilozófia kezdeti állapota miatt az e vizsgálódás igényelte eszközök is hiányoztak, a meglévők pedig igen kezdetlegesnek tűnhettek a matematika akkor már mesterfokra kifejlesztett, és akkoriban meg nem haladhatóan tökéletesnek tűnő eszközeihez képest; hanem nekiállt – és ismereteink szerint, bizonyos tekintetben a világon elsőként – legalább kvalitatíve leltárba venni mindazt, ami a természetben van: az égi szférát, és az annál kevésbé szabályosabb változásokon áteső földi jelenségeket.

Ø  Nagy eredményei, például a Hold feletti (csillagászati) és a Hold alatti (meteorológiai) tartomány, vagyis a két Ég (a levegőég és az égbolt) megkülönböztetése mellett persze sok tévedése is volt: az üstökösöket, meteorokat és a Tejutat légköri tüneményeknek vélte (innen származok a téves „meteorológia” elnevezés a légkör tanulmányozására), komikusan tévedett abban, hogy a „gömbölyű növényeket” (mint a tök) külön rendszertani kategóriának tartotta, de ő és tanítványai megkezdték a természetvizsgálat eszközei, például az empíria kidolgozását.

A hülémorfizmus tana

Ø  Az érzékszerveinkkel felfogott, „érzéki” dolgok Arisztotelész szerint változékonyak, esetlegesek, létezhetnek is, nem is. Ezért az igazi tudás tárgya csak az „érzékietlen” lehet, amelyet fogalmainkban gondolunk. Minden változás föltételez változatlant, szubsztrátumot, amely valamivé lesz. E szubsztrátumot nevezi Arisztotelész anyagnak (az általa használt görög szó a hülé), a tulajdonságokat pedig, amelyeket a szubsztrátum fölvesz, „formának” (Arisztotelész szava az eidosz). A változás abban áll, hogy az anyag valamilyen formát vesz fel, ezért a forma a dolog valósága, a forma a valóság (entelecheia vagy energeia), az anyag pedig a lehetőség (dünamisz).

Ø  Az anyagot minden formától megfosztva első anyagnak nevezi, amely magában nem létezik, pusztán elvont fogalom.

Ø  A formák ellenben öröktől fogva vannak, de nem a dolgokon kívül, hanem a dolgokban.

Ø  A szerves egységet alkotó testeknél a forma egyszerre a cél és a mozgató ok.

Ø  Arisztotelész fő elve ezért a forma és anyag viszonya.

Ø  Az anyagból származik a természeti szükségesség (ananké) és a véletlen (tyché). Az anyag a dolgok tökéletlenségének végső forrása, ezen alapszik az éginek a földitől, a hímnek a nőneműtől stb. való különbsége.

Ø  A rendszer további részleteit Arisztotelész itt bizonyos homályban hagyja: az anyag külön elv a forma mellett, és a szubsztanciát hol a formával, hol az egyes létező egészével teszi egyenlővé.

Ø  Ehhez járul Arisztotelész harmadik metafizikai fogalma, a mozgás (kinézisz).

o   A mozgás szerinte nem egyéb, mint a lehetségesnek valósággá való válása. Ez azonban föltételez mozgatót, ami csak forma lehet, a mozgatott pedig csak anyag.

o   A mozgás sohasem keletkezhetett, örökkévaló.

o   A mozgás utal egy első mozgatóra, amely maga nem mozgatott létező, hanem anyagtalan, tiszta forma, tökéletes létező, a lét betetőzése. Ez a világ végső célja, a szellem, a gondolkodás (núsz).

o   A mozgás végső oka tehát az istenség, „az önmagát elgondoló ész”. Ez puszta létezésével hat a világra. Ő az abszolút tökéletes létező, a legfőbb jó, amely felé minden törekszik. Őtőle függ a világ rendje, összefüggése, élete.

o   Egy a világra irányuló isteni akaratot, teremtő erőt és ennek a világba való közvetlen és személyes beavatkozását Arisztotelész nem ismeri el.