Pragmatizmus

29.tétel: Pragmatizmus

Ø  A pragmatizmus Charles Sanders Peirce (1839-1914) munkásságával, és különösen Descartes-kritikájával kezdődött, ő adta a mozgalomnak a nevét, mely a „gyakorlat” jelentésű görög pragma szóból származik. Hogyan tegyük világossá eszméinket? (1878) c. írásában a descartes-i ismeretelméleti elv fölülvizsgálatát javasolja. Visszautasítja a karteziánus közvetlen ismeretelméleti látásmódot: hogy amit „belső” intuícióval tisztán látunk, annak „rögzített” vagy „rögzíthető” köze lenne ahhoz, ami a ráción kívül valóságosan van. Attól, hogy valamiről azt gondoljuk, tisztán látjuk, még nem biztos, hogy igaz. Peirce egyik legfontosabb gondolata, hogy „nincs semmiféle benső tisztánlátás, minden ‘be-látást’ valójában hipotetikusan vezetünk le külső tények ismeretéből”. Az ösztön-analógia látszik biztosítani a gondolkodó tudata és a természet közti affinitást, mely kétségtelenül semmiféle módon nem igazolható, hacsak nem azzal a reménnyel, amely minden pragmatikus gondolkodás kísérője, nevezetesen, hogy erőfeszítéseinknek talán, minden látszat ellenére is, van értelme; s a kutatás „arra a reményre épül, hogy elegendő affinitás van a gondolkodó tudata és a természet közt, hogy a találgatás ne váljék egészében reménytelenné, feltéve, hogy minden találgatást összevetünk a megfigyeléssel”. Peirce reményét a természet átfogóbb folyamataiba és a megismerési folyamat során harmóniára jutó közösségbe helyezi. Pragmatikus maximaként híressé vált tétele szerint egy elmélet a gyakorlati igazolódási folyamatában érvényes: „Vegyük tekintetbe, hogy milyen - feltehetően gyakorlati következményekkel járó - hatásai lehetnek fogalmunk tárgyának. Az e hatásokról alkotott fogalmunk teljességgel kimeríti a tárgyról alkotott fogalmunkat.” E pragmatikus „ontológiai-ismeretelméleti maximához” fűzött jegyzetében még hozzáteszi, hogy ez „nem más, mint annak a logikai alapelvnek az alkalmazása, amelyet már Jézus figyelmünkbe ajánlott, mondván: Gyümölcseikről ismeritek meg őket.” 

Ø  John Dewey (1859-1952) a pragmatikus filozófia összegzője. A párizsi egyetem díszdoktor-avató ünnepségén 1930-ban az amerikai szellem legmélyebb és legteljesebb kifejezőjének nevezték. Majd egy évszázadot átívelő életében évtizedeken keresztül az Amerikai Egyesült Államok meghatározó értelmiségije volt: nem számított egy intellektuális vita lezártnak vagy eldöntöttnek, amíg ő nem mondta el a véleményét. Dewey is képviseli a pragmatikusok kedvenc tételét, hogy egy tétel igazságát igazolhatósága, azaz gyakorlati beválása, „megtörténte” garantálja, s ez a tételhez képest mindig jövőidejű. Dewey szerint a tudomány robbanásszerű fejlődését a filozófia nem tudta követni, és ezért még nem jutott el oda, hogy a tudományokhoz hasonlóan megnyissa magát a jövőnek. A filozófia nem képzelheti, hogy igazságai valaha is „örök” és „abszolút” jellegűek lehetnek, mert a tudomány fejlődése állandóan új kérdéseket, megoldásokat és ezekből következő szemléleteket fog fölvetni. A tényleges valóság immár nem „változatlan és örök”, hanem „változó és ideiglenes”: ahol a régiek változatlan lényeget és fajtákat kerestek, ott ma törvényekről, hipotézisekről és folyamatokról van szó. A tudományok, a technika és a gazdaság koraújkori fejlődésével ugyanis nem lehetett tovább a tudás Arisztotelész által képviselt „nézőközönségi modelljét” fönntartani, a tudás egyre inkább beavatkozott az életbe, s kiderült róla, hogy a világ átalakításának lehetőségét és hatalmát kínálja az embernek. Az ókorból származó „szemlélődő” gondolkodás Dewey szerint pusztán kompenzációs doktrína volt, mellyel a gondolkodók magukat vigasztalták gyakorlati tehetetlenségükért és peremhelyzetükért. Dewey saját korának lehetőségeit vetíti nagyvonalúan a múltba, amikor megjegyzi, hogy „a feltételek tiltották és bátortalanságuk visszafogta őket, hogy tudásukat az események folyása meghatározó tényezőjévé tegyék. Önelégültségbe menekültek, amikor a tudást túlságosan is fenségesnek tartották ahhoz, hogy megfertőződjék a változás és a gyakorlat dolgaival való érintkezés által. A tudást morálisan felelőtlen esztéticizmussá változtatták”. A megismerő ember a világgal hasonló kapcsolatban van, mint a környezetükhöz alkalmazkodó egyéb élőlények. A tudás is alkalmazkodás a világhoz, s az e tudáshoz kapcsolódó igazság nem „lényegi”, nem folyamatoktól független tulajdonságokkal rendelkezik, hanem a természetben és a természettel való „hadakozás” sikerességének összefoglaló kifejezése, ahol éppen ezért az igazság mindig „jövőbeli” fogalom: a jövőben derül ki, hogy egy kijelentés vagy elmélet sikeres eszköznek bizonyul-e a környezettel való hadakozásban. Míg a történeti empirizmus „az eszméket erőltette a tapasztalatba, és nem abból nyerte”, addig Dewey kreatív empirizmusa azt sürgeti, hogy a tapasztalatból nyerjük eszméinket. Az eszmék „az eszméken kívüli, tudaton kívüli dolgokra adott válaszok attitűdjei”, és mint ilyenek a dolgokkal való „hadakozás” jellegének változásával maguk is változnak. Az „igazság” a fölmerülő problémák megfelelő megoldását, és nem összefüggő eszméknek valamilyen időn kívüli vagy korábbi létezőkhöz, módszertani elvekhez való hozzáigazítását jelenti. 

Ø  Dewey evolúciós igazságfogalmánál talán csak az ezzel összefüggő evolúciós demokráciafogalma volt nagyobb hatású. A világ nyolcadik csodájaként is emlegetett amerikai alkotmánnyal Dewey szerint a történelem új korszaka kezdődött. Megteremtették az első modern, nem nemzetekre, hanem etikai törvényekre alapított demokráciát, mely mindenkit befogad, és mely meghívás a világ népeinek, hogy vessenek el minden politikai zsarnokságot és kezdjék meg a szabadságon, morálon, az egyéni felelősségen alapuló demokrácia kialakítását. Az egyéni felelősség fogalma a különféle összefüggésekben emlegetett „amerikai individualizmus” magja: ugyanis csak egyének, individuumok viselnek közvetlen felelősséget tetteikért, és csak ők is vonhatók felelősségre vagy ők büntethetők, de nem csoportok vagy nemzetek. Ezért nem lehetséges a kollektív felelősségre vonás vagy kollektív bűnösség sem. Az egyénre alapított demokrácia polgárai az igazság és az igazságosság fogalmát új módon látják, maga a gondolkodás alakul át az alkotmány alkalmazásával és értelmezésével. Dewey odáig megy, hogy azt állítja: a jövő filozófusainak feladata, hogy az amerikai alkotmány szövegét értelmezzék, vagy legalább abból induljanak ki. Dewey ugyanis az amerikai demokráciafogalmat elvileg a világ minden országára alkalmazhatónak és ezért „exportálhatónak” véli, függetlenül annak politikai történetétől, szerkezetétől és működésmódjától. Ezzel azt sugallja, hogy a formális, de minden tartalmiságtól tartózkodó amerikai konstitúció egyetemes elveket fejez ki, és ezért minden embernek jó. Az amerikai demokráciafogalom sikeressége érdekében annak megfelelő filozófiát és gondolkodásmódot kíván kialakítani, mégpedig úgy, hogy a demokrácia nemcsak mint következmény, hanem mint feltétel is szerepel a gondolkodásban. E kísérlete azt demonstrálja, hogy komolyan vette a XIX. századi historizmus azon felismerését, mely szerint a társadalmi viszonyok döntő módon meghatározzák a gondolkodásmódot és végső soron a filozófiát, tehát ily módon az „igazság” fogalmát is. De míg Marx ebből azt a következtetést vonta le, hogy először a társadalmi viszonyokat kell megváltoztatni, azaz egy „jó” társadalmat kell létrehozni, amelyből majd eredni fog az igazságosság világa és az „igaz” filozófia, addig Dewey meg volt róla győződve, hogy az alkotmányos Amerika már a „jó” oldalon áll: nincs szükség alapvető társadalmi változásokra, pusztán a meglevő demokratikus kereteket és formákat kell megfelelően megérteni és tartalommal megtölteni. 

Ø  Dewey szerint az amerikai (modern) demokrácia eredeténél - amelyre új intézményi struktúrák létrehozásakor mindig vissza kell tekintenie - az „önmagát kormányzó társadalom” eszméje áll. Amerika „a fizikai alkalom és meghívás országa” lett, és segítenie kell a többi országot is, hogy azzá váljon. Dewey azt sugallja az amerikaiaknak, hogy a demokrácia csak akkor menthető meg, és tehető a világ mindenütt biztonságossá a demokrácia számára, ha mindenki „magában keresi” és szabadítja föl az erőforrásokat, ha mindenki saját gondolkodásában veszi tudomásul és tetteiben képviseli, „hogy a demokrácia az egyéni élet személyes módja”. Ez a társadalom szintjén azt jelenti, hogy az intézményeket újra genetikusan és nem ontologikusan gondolják el és hozzák létre, azaz nem mint olyanokat, amelyek ott vannak és engedelmességet, törvények betartását követelik, hanem mint olyanokat, amelyek az emberek cselekvési szükségleteinek és habitusainak kifejeződései, és mint ilyenek az individuumok közös erőfeszítéseivel megváltoztathatók: „Ahelyett, hogy saját készségeinket és szokásainkat bizonyos intézményekhez alkalmazkodókként fogjuk föl, meg kell tanulnunk, hogy az intézmények szokásosan jellemző személyes attitűdök kifejeződései, kivetítései és kiterjesztései.” Vagyis föl kell eleveníteni azt a kreatív-demokratikus attitűdöt, amely az első új-angliai közösségek létrejöttéhez majd az alkotmány megalkotásához vezetett. Dewey így magyarázza önszabályozó, perszonalista demokratizmusának gyakorlati és evolúciós előnyeit: „A demokrácia mint személyes, individuális életmód semmiféle alapvetően újat nem tartalmaz. De ha alkalmazzuk, új gyakorlati értelmet ad a régi eszméknek. Hatékonnyá téve azt jelenti, hogy a demokrácia hatalmas jelenkori ellenségeivel csak úgy lehet sikeresen szembeszállni, ha az egyéni emberi lényekben személyes attitűdöket hozunk létre; túl kell lépnünk azon az elképzelésen, hogy azt gondoljuk, védelmét bármilyen - katonai vagy polgári - külső eszközzel megalapozhatjuk akkor is, ha ezek az eszközök el vannak választva a személyes karaktert alkotó mélyen ülő egyéni attitűdöktől.” 

Ø  A demokrácia személyessé tétele Deweynél odáig megy, hogy nemcsak elméleti ítéleteinkben és gondolkodásunkban, hanem mindennapi tetteinkben és viselkedésünkben is meg kell nyilvánulnia. Nincs demokrácia a társadalom egyedei túlnyomó többségének demokratikus viselkedése nélkül: „A demokrácia életmód, amelyet az emberi természet lehetőségeiben való, működő hit irányít. Ez a hit alaptalan és jelentés nélküli, hacsak nem egy olyan emberi természet képességeiben való hitet jelenti, amely minden emberi lényben megvan, tekintet nélkül fajtájára, színére, nemére, születésére és családjára, anyagi vagy kulturális színvonalára. Ezt a hitet törvénybe lehet iktatni, de papír marad, ha nem ad erőt neki az emberi lények egymás iránti, mindennapi eseményekben és viszonyokban megnyilvánuló attitűdje. Komolytalanságra vezet, hogy ha - miközben a nácizmust leleplezzük türelmetlensége, kegyetlensége és gyűlöletkeltése miatt - mi magunk más személyekhez való viszonyainkban, mindennapi sétáinkban és beszélgetéseinkben faji, bőrszíntől függő vagy más osztály-előítélettől vezettetjük magunkat. Az emberi egyenlőségbe vetett demokratikus hit olyan hit, hogy minden ember, függetlenül személyes adottságainak mértékétől és fokától, minden emberrel egyenlő lehetőségekre jogosult saját képességeinek kifejlesztésére. Olyan hit, hogy minden ember képes saját életét irányítani mások kényszerítése vagy visszaélése nélkül, feltéve, hogy a helyes feltételeket biztosítják.” Dewey nemcsak az emberi természetben hisz, hanem abban is, hogy ha az ember a „legjobb természetének” megfelelő körülmények közé kerül, akkor értelmesek azaz demokratikusak lesznek ítéletei és cselekedetei is. 

Ø  A pragmatizmus legjelentősebb kortárs képviselője Richard Rorty (1931-2007) volt. Tagadja, hogy a demokratikus társadalomban szükség lenne filozófiára. Az élet problémáit szerinte az irodalmi értelmiség tudja leginkább taglalni, és nem az elvont, a demokrácia polgárai számára érthetetlen nyelvet beszélő, a nyelvet végső egységeiig analizáló filozófus. Filozófiát az emberiség történetében nem-demokratikus társadalmak polgárai műveltek, de mi „nyugati liberális gondolkodók” nem engedhetjük meg, hogy régi, demokrácia-előtti gondolkodók uralják gondolkodásunkat. A filozófiatörténetet fölül kell bírálni, és a filozófiai írásokat egyszerűen irodalmi műalkotásnak kell tekinteni. Filozófiakritikájában Rorty megállapítja: „A filozófia történetét korábbi filozófusok gyakorlatai elleni forradalmak és a filozófiának olyan tudománnyá való átalakítási kísérletei lyuggatják át, amelyben a filozófiai tételek próbájára egyetemesen elismert döntési eljárások állnak rendelkezésünkre.” Szókratésztól Kantig és Husserlig azonban az említett törések és forradalmak mindig csak egy új módszer kidolgozásában álltak. Az új módszer, egy eljárási út, egy gondolkodási stílus, egy nyelvhasználat mindig valamiről igyekezett szólni, mégpedig a világról, az emberről, a megismerésről - a Létről, a Szépről, a Jóról, Istenről, a Természetről stb.: igaz módon, tehát annak megfelelően, amiről szólni vélt. A módszer, mint kiválasztott útvonal már eleve döntést feltételez arról, hogy mihez és hogyan akar a módszert választó eljutni, tehát már eleve feltételezi, hogy a módszeres gondolkodó már gondolatban ott van, ahová az útnak vezetnie kellene. Feltételezi, hogy tudja, hová akar eljutni és miről akar beszélni, nem véve észre, hogy ekkor a beszéd már nem fölfedezés, hanem pusztán ismétlése a már tudottnak, és így tudományos - ha nem is „pedagógiai” - szempontból, fölösleges. Eleve tudni kell, hogy milyen a világ, és ehhez képest a megismerő hol helyezkedik el, és milyen struktúrákkal, kognitív kapacitásokkal rendelkezik. Az így adódó körbenforgás (már eleve tudom, amit keresni vélek) elkerülésének leggyakoribb módja a filozófián kívülre, a tudományra való hivatkozás, mely szerint a filozófiának a (természet)tudományokéhoz hasonló rigorózus módszereket kell választania, hipotéziseket kell felállítania és szigorú módszerességgel eljárnia. Miután azonban a filozófiának a tudományoktól eltérően nincs közvetlen empirikus tesztje, igencsak problematikus a tudományoknak példaképként való használata.