A reneszánsz filozófiája (Cusanus, Giordano Bruno)

16.tétel: A reneszánsz filozófiája (Cusanus, Giordano Bruno)

Ø  Az antikvitás szellemét és kultúráját számos tényező közvetítette a középkoron át: mindenekelőtt a továbbélő, népes, antik eredetű városok, de a római egyház és a föld- és kézművesség központjaiul szolgáló kolostorok szerzetesei is. A városok kereskedelmi és pénz-tőkéje a XIV-XV. századtól kezdve, az árucsere élénkülésével, új erőre kap, s ezzel együtt az - intézményesen a római magánjogban testet öltött - antik szellem is újjászületik. Az új történelmi és kultúrtörténeti szakasz ennyiben joggal viseli a „reneszánsz” nevet. Éppúgy, ahogyan a kor nagy vallási és társadalmi mozgalmát, mely sok tekintetben az antik kereszténység hagyományaihoz, a gyökerekhez tér vissza, ennyiben joggal nevezik „reformációnak”. (A reformátorok a patrisztika, így a későrómai egyházatyák, mindenekelőtt Ágoston hagyományait folytatták, maga Luther eredetileg ágostonrendi szerzetes volt.) A patriarchális-feudális rendek bomlásával színre lépő önálló egyének most jogaikat követelik a mindennapi életben, a művészetben, a vallásban és a filozófiában egyaránt: a polgári társadalom osztályai megkezdik mozgásokat a feudális társadalom rendi burkában, még ha ezt a burkot egyelőre nem is törik át. Ideológiai téren ez főleg antiklerikális, de nem ateista szellemet jelent (Francis Bacon még a „veritas duplex” elvét vallja), s a világkép végig ember és kozmosz egységének előfeltevésére épült marad.

Ø  A reneszánsz egyik központjában, a Mediciek firenzei udvarában, az ide menekült bizánci görög tudósok ösztönzésére Marsiglio Ficino 1459-ben új „Akadémiát” - tudósok szabad egyesületét - hozott létre, mely a hivatalos skolasztika arisztotelianizmusával szemben inkább Platón filozófiájára kívánt támaszkodni. Az így keletkező új-platonizmus mellett azonban egy új-arisztoteliánus áramlat is kialakult, mely már Arisztotelész filozófiáját is újraértelmezte. A püthagoreus filozófiának abból a (többféleképpen értelmezhető) tanításából pedig, hogy a természeti világ dolgai, eseményei és viszonyai geometriai és matematikai összefüggésekre vezethetők vissza, most előbb a reneszánsz festészetben a geometriai szemlélet, a perspektivikus ábrázolás diadala jön létre, s végül Galileinak és Keplernek az az eljárása indul ki, hogy az égi és földi mozgásokat matematikai egyenletekkel írják le.

Ø  A reneszánsz naiv természetfilozófiájának jellegzetes formája a panteizmus, vagyis az a gondolat, hogy Isten és a Természet: egy. Első markáns egyénisége a német, a Mosel-menti Kuesból való Nicolaus Cusanus (1401-1464). Az univerzum (a makrokozmosz) és az ember (a mikrokozmosz) Cusanusnál szorosan összefüggenek, egyáltalán a világban minden szorosan összefügg - hiszen Istenben még az ellentétek is egybeesnek és föloldódnak („coincidentia oppositorum”), márpedig a világ mintegy Isten teste.

Ø  Az abszolút legnagyobb megfoghatatlanul érthető, és ugyanígy megnevezhetetlenül megnevezhető. Az egységnél kisseb nem lehetséges, tehát az a teljességgel legkisebb, és ez egybeesik a legnagyobbal, mint már láttuk. Az egység azonban nem lehet szám, mert az lehetővé tesz meghaladót és meghaladottat. Az egység inkább minden szám eredete, mivel legkisebb, és minden szám vége, mivel legnagyobb. Az egység, mint legnagyobb megsokszorozhatatlan, hiszen mindaz, ami lehet. Ezek vezetnek el minket annak belátására, hogy a megnevezhetetlen I. –nek az abszolút egység felel meg legjobban. Isten úgy egy, hogy ténylegesen mindaz, ami lehet. Az istenség tehát végtelen egység.

Ø  A legnagyobbon kívül minden véges és korlátolt. A véges és korlátolt dolgoknak pedig szükségük van valamire ahol elkezdődnek, és ahol véget érnek. De ha a végesnek, mindig valami másik véges a határa, akkor a végtelenbe megyünk. Ezért a ténylegesen legnagyobb, minden dolog kezdete és vége. És: mivel minden legnagyobb véges szükségképpen van kezdete is, és valami mástól kell erednie. És itt se mehetünk a végtelenbe. A legnagyobbat a létre is vonatkoztatjuk, és azt mondhatjuk, h a legnagyobb létének nincs ellentéte. Sem a lét, sem a nem lét nem az. De hogyan lehet, hogy a leginkább lét a legkevésbé lét?

Giordano Bruno (1548–1600)

Ø  Giordano Bruno pedig mint úgymond eretnek az inkvizíció áldozatául esett. Bruno is panteista: „natura est Deus in rebus”, a természet a dolgokban rejlő Isten. A belső életerő folytán a világ állandó változásban van. „Ezért - írja Bruno - nem hangzik majd rosszul fülednek Hérakleitosz nézete, aki azt mondotta, hogy valamennyi dolog egy, amely változékonyság révén magában foglal mindent.” Ugyanakkor Bruno filozófiája is telítve van különféle misztikus és kabbalisztikus elképzelésekkel - az „eretnekség” vádja egyébként pontosan ezen a tényen alapult.

Ø  Több mint négyszáz éve végezték ki Rómában az inkvizíciós eljárás hosszú, nyolc évig tartó szakasza után Giordano Bruno olasz filozófust, aki inkább vállalta a máglyahalált, de nem vonta vissza tanait. Az azóta eltelt időszakban sokszor változott a filozófus megítélése, attól függően, hogy milyen ideológiai vagy politikai áramlat tűzte a nevét zászlajára.

Ø  Giordano Bruno azonban összetett életművével minden kategóriából kibújik. Már akkor végtelen világegyetemekről és végtelen számú napokról beszélt, amikor még a heliocentrikus világképet is nagy merészség volt hangoztatni, hiszen a ptolemaioszi, földközpontú világkép volt az uralkodó. Írt az anyag természetéről, az erények fontosságáról az emberi jellem formálásában, beutazta egész Európát, hogy a különféle egyetemeken a maga kissé keresetlen modorában ostorozza az akkor egyeduralkodónak tekintett arisztoteliánus filozófia magukat mindentudónak tartó követőit.

Ø  Rendkívüli emlékezőtehetségének titkát igyekezett megosztani az emlékezet művészetéről írott munkájában, de a politika terepe sem volt idegen tőle, hiszen évekig élt I. Erzsébet Angliájában a francia király nagykövetségének tagjaként. Tanított, írt, vitázott, mindig szem előtt volt, ezzel felkeltette az inkvizíció figyelmét is. Bár tudta, hogy Itáliában veszély leselkedik rá, 1592-ben mégis hazatért, Velencében vállalt emlékezetfejlesztést, de saját tanítványa adta föl az inkvizíciónak. Tanításait veszélyesnek minősítették, könyvei fellelhető példányait elpusztították. Bármennyire igyekeztek is rávenni a bűnbánatra, ő meggyőződéssel vallotta, hogy sem a vallás, sem a filozófia, sem a tudomány ellen nem vétett, ezért nem is hajlandó semmit visszavonni. Tettével mai napig ható példát mutatott, szobrát éppen oda állították 1889-ben, ahol annak idején a máglyája állt.