A középkor filozófiája, Augustinus

14.tétel: A középkor filozófiája, Augustinus

Bevezetés:

Ø  Istenérvek – Isten létezése

Ø  apriori = tapasztalás előtti

o   azok az érvek melyek nem igényelnek tapasztalati elemeket

o   Isten tudása velünk született, Isten létének tudata, érzése

o   alapjait Canterbury Anzelm vetette meg: az apriori az a bizonyítás, amely a teremtmények okaként felfogott Istent választja kiindulópontul à Isten – kiindulópont – ok

Ø  aposteriori = tapasztalás utáni

o   Aquinói Szent Tamás műve: Öt istenérv

o   antik minták alapján

o   következtetés

o   különböző teremtmények látásának logikája mutat rá arra a rendszerre, hogy Isten létezik

o   bizonyítékok kellenek

Ø  Érvek:

1.      Mozdulatlan első mozgott à senki nem tud Isten felé hatni, de ő mindenre hat/változtat

2.      Létesítő ok à semmi sem lehet önmaga oka, az első nem létrehozott létesítő ok, Isten

3.      Esetleges és szükségszerű létezés à nem lehet minden esetleges

4.      A tökéletességek fokozatai feltételezik a maximális tökéletességet à „létezik valami, ami legigazabb, legjobb, legnemesebb”

5.      Teológiai érv – a dolgok célirányosságából à Isten minden természeti lényt célra irányít

Augustinus = Szent Ágoston

Ø  Aurelius Augustinus a numidiai Tagasteban született. Alapos – főleg - retorikai képzésben részesült, s a legnagyobb hatást Cicero gyakorolta az ifjú rétorra (pontosabban annak Hortensius c. műve).

Ø  Bár édesanyja, Mónika keresztény szellemben nevelte fiát, az mégis az “ifjúkori bűnök” csábításának engedett inkább. Kicsapongó életmódja gyümölcseként fia is született, akit Adeodatusnak [Isten ajándéka] nevezett el. (A megtérés előtti eseményekről többek között a Vallomások c. önéletrajzi művében számol be.)

Ø  Már 20 évesen a retorika professzora lesz Karthagóban, s innen indult el kalandos szellemi utazására: először a manicheusok tanítását követte, majd később az akadémikusok szkepticizmusát tartotta elfogadható világmagyarázatnak.

Ø  Amikor azonban kinevezték Milánóban retorika professzornak, akkor már a neoplatonizmust hirdette, majd 32 évesen, 387-ben keresztény hitre tért.(Egy kertben hangot hallott: Tolle lege, tolle lege! [Vedd és olvasd!], s találomra felütötte egy helyen a Szentírást, s az abban olvasottak a keresztényi életvitelre sarkallták.)

Ø  395-ben Hippo püspökévé választották, s élete végéig a manicheusokkal, a donatistákkal és a pelagianusokkal folytatott teológiai vitákat.

Ø  Eközben fáradhatatlanul végezte hívei körében a lelkipásztori teendőket is.

Ø  Több mint 30 évi püspöki és tanítói tevékenységével az afrikai katolicizmus szellemi vezetőjévé vált. 430-ban halt meg Hippóban (épp akkor, amikor a vandálok ostrom alá vették a várost.)

Ø  Főbb művei: Vallomások (Confessiones, 397-400), A Szentháromságról (De Trinitate,397-412), De civitate Dei (Isten városáról, 413-416), A szabad akaratról (De libero arbitrio, 388-395)

Ø  Mint szinte minden kortársa, maga Szent Ágoston is a hit és a tudás viszonyának vizsgálatából indult ki. A bölcselet szerinte az emberi értelem számára megragadhatóvá teszi a hitet, s a kettő egymást kiegészítve vezet el a teljes igazsághoz, azaz az Istenhez: “Hiszek, hogy megismerjek, megismerek, hogy higgyek.” (Credo ut intelligas, intellige ut credas.”)

Ø  Az igazság révén válhatunk boldoggá, s mivel minden ember a boldogságra vágyik, ezért állandóan az igazság felé törekszünk, mégpedig az állandó igazság elérése a célunk. A kérdés az, hogy megismerhető-e az igazság, s ha igen, akkor hogyan.

Ø  A biztos ismerethez a szkepszis révén jut Ágoston: az igazság megértéséhez szilárd kiindulópontra van szükség, viszont bármit is gondolt, azt nem tudta nem megcáfolni. Csak egy dologban nem kételkedhetett, mégpedig önmagában: Si enim fallor sum. (Ha ugyanis csalatkozom, akkor létezem.) Viszont nála az én bizonyossága nem azonos a Descartes-i Én-nel, mert Szent Ágoston bölcseletében az én belesimul egy abszolút létbe, s nem eköré az Én köré épít fel egy egész rendszert.

Ø  Mivel az én a véges lélek öntudata, ezért képtelen önmagából örökérvényű, abszolút igazságot létrehozni, azaz olyan igazságot, mely akkor is fennáll, ha az azt elgondoló – véges - én nem létezik.

Ø  Ebből adódóan az igazság egy abszolút lény, Isten alkotása, Isten örök eszméiben (ld. platóni hatás) létezik, s az ember ezekre “csak” rátalál.

Ø  Az ember számára Isten az illuminatio révén teszi felfoghatóvá az igazságot, azaz az isteni megvilágosodás által sajátítható el a tudás. (“Isten az értelem fénye, akiben, akitől és aki által lesz minden világos az értelem számára. [Solioqua - Beszélgetés önmagammal].) (Az illuminatio a platóni “Nap-hasonlattal” analóg kapcsolatban áll. à A Nap Platón hasonlataiban a legfőbb jót testesíti meg. A legfőbb jó, minden létező oka, forrása és mozgatója. A dolgokat csak akkor érzékelhetjük önmaguk valóságában, ha hagyjuk, hogy a Nap fénye ragyogja be őket. Minden más fényforrás szubjektív percepcióként értelmezhető és így nem mutatja meg a szemlélt létezőt saját önvalójában. Hiszen így nem más mint egy vélemény, egy leképződés a szemlélő tudatában és nem maga a létező.)