Halbach és Rousseau

20.tétel: Halbach és Rousseau

Preromantika: szentimentalizmus és historizmus

Ø  Vajon csakugyan megfelelő környezet-e a citoyen számára a polgári alkotmányos rendszer? vajon az értelem haladása elegendő biztosíték-e az önzés ellen? Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) úgy véli, nem. Bár eleinte, midőn szülővárosából, Genfből 1741-ben Párizsba költözött (bár később is büszkén nevezte magát „genfi polgárnak”), az enciklopedisták köréhez csatlakozott, ám rövidesen tőlük eltérő, egészen új utakra tért. A dijoni akadémia pályázatának kérdése: „Javított-e az erkölcsökön a tudományok és a művészetek újraéledése?” 1749-ben valósággal megrázta az addig az enciklopedisták köréhez kapcsolódó Rousseau-t. Szenvedélyes nemmel felel a kérdésre, s e szenvedélyességével ki is vívja a pályadíjat; öt évvel később, ugyanezen akadémia második pályadíját: „Mi az emberek közti egyenlőtlenség eredete, és igazolható-e természettörvény által?” viszont már nem kapja meg, habár tudományosabb alapossággal felel a kérdésre. „Rousseau-izmus”: főműve, az 1762-ben megjelent Emil vagy a nevelésről és A társadalmi szerződésről rendszeres formában fejt ki. E művek szellemisége miatt szerzőjüknek menekülnie kellett Párizsból; rövid angliai tartózkodás után Ermenonville-ben húzódott meg haláláig („ermenonville-i remete”).

Ø  Az ember természettől fogva jó, s mégis mindenütt a rosszat tapasztaljuk; szabadnak született, s mégis mindenütt láncon tartják - ez Rousseau kiindulópontja. A civilizáció megrontotta az embert: nem él már a természet szerint; még nyelve is, mely eredetileg, mint élőbeszéd az ősi dallammal volt rokon, most az írásbeliség formalizmusának foglya lesz. Az egyenlőtlenség eredetéről szóló értekezésében Rousseau rámutat azokra a rendkívüli nehézségekre, melyek útjában állnak annak, hogy megértsük a nyelv keletkezését. A nyelv és a társadalom eredetének magyarázata során szükségképpen circulus vitiosusba ütközünk, hiszen eldönthetetlen, hogy a társadalom volt-e szükséges a nyelv létrejöttéhez, avagy megfordítva, a nyelv volt-e a társadalom létrejöttének a feltétele. Teljesen használhatatlan a nyelv egyezményességének a fogalma, mert az emberek közötti megegyezés már előzetesen föltételezi a nyelvet, amely nélkül egy ilyen aktus nem lenne véghezvihető. Nem marad hátra más, mint az, hogy az ember spontánul és öntudatlanul jelként kezdi használni, amit a természettől kapott: a gesztust és a hangot. A nyelv eredetéről szóló írásában Rousseau úgy határozza meg a nyelvet, mint az első társadalmi intézményt, amely „csupán természeti okoknak köszönheti a formáját”; majd megkísérli, hogy részleteiben is érthetővé tegye a nyelv természeti úton történő létrejöttét.

Ø  A nyelvet Rousseau a primitív ember szenvedélyeiből eredezteti. A természeti ember nem az ideáit elemzi, hanem felismeri a másik emberben az érző lényt. Ez ébreszti fel benne a vágyat, hogy közölje érzelmeit és gondolatait, vagyis nem következtetés útján, hanem az ösztön sugallatára jön rá az érzéki jelek szükségességére. Így az első nyelvek nem egyszerűek és racionálisak, hanem bonyolultak és metaforikusak voltak, s ugyanabból a forrásból származtak, mint a zene és a költészet. „A versnek, az éneknek, a beszédnek - mondja Rousseau - közös eredete van”; a ritmus és a melódia „a költészetet és a zenét a nyelvvel együtt hozta létre: vagy mindez inkább maga a nyelv volt.” A nyelvek típusait Rousseau az eredet és a kifejlődés történetének egy-egy állomásához köti. Ez a történet - általános társadalom- és kultúrkritikai elveinek megfelelően - hanyatlástörténet, mely a szenvedélytől vezet az észhez. Az ész, mint rideg számítás vagy kalkulus, fokozatosan tért hódít a szenvedéllyel szemben; ami Észak győzelmét jelenti Dél fölött, a hangét a gesztusok fölött, az írásét a hangok fölött, a mássalhangzóét a magánhangzó fölött, a konvencióét a természet fölött. Az egyezményesség és a természet közötti átmeneteknek ebben a sorában a politikai és a morális hanyatlás végső megtestesítője az írás, mely nem egyszerűen a beszéd rögzítéséért, hanem a nyelv géniuszának az eltorzításáért is felelős. Ám az írás rousseau-i kritikája nem az ismeretelmélet, hanem a politikai és morálfilozófia körébe tartozik, vagyis nem a megismerés során elkövetett tévedések, hanem a politikai elnyomás leleplezésének eszköze. Az élőbeszéddel szemben, mely a személyek közötti kontaktus közvetlen és ezért mindenképpen előnyben részesítendő formája, az írás azért értékelendő negatívan, mert formalizálja és áttételessé teszi az emberek közötti kapcsolatokat: kiforgatja eredeti mivoltából a nyelvet, megfosztja a népet az ékesszólástól, a beszéd és önmaga fölötti uralmától. A beszéd a néptől, az írás a kormányoktól függ.

Ø  A civilizáció eredete a polgári társadalomban van, azé pedig a tulajdonban: így minden baj oka végső soron a tulajdon és a gazdag tulajdonosok által létrehozott állam. „Vissza a természethez!” - hangzik Rousseau jelszava. Vissza - hová? egy tulajdon nélküli állapotba? Volt ilyen egyáltalán? csakugyan létezett egy harmonikus ősállapot az emberek között? Akár létezett ténylegesen, akár nem, válaszolja Rousseau, számunkra mindenesetre mértékül kell szolgálnia, s ha visszatérni hozzá egészen nem is lehet, mindenesetre meg kell közelítenünk. Ám legyen erős tulajdon, de csak az állam kezében; az egyesek között lehetőleg egyenlően oszoljék meg kis tulajdonuk. Hogy ezt kívánja-e az értelem? Rousseau nem törődik az értelemmel. A szív a fontos, nem az ész; az érzés, nem az értelem. Abból a tényből, hogy „a gonosz diadalmaskodik ezen a világon, míg az igaz embert elnyomják”, Rousseau nem arra következtet, hogy akkor nincs Isten, hanem ellenkezőleg, arra, hogy egy túlvilági jutalmazó és büntető lénynek - Istennek - léteznie kell, s a léleknek halhatatlannak kell lennie. Ez nem deizmus, hanem egyfajta észvallás. Rousseau államában nincs hely az ateisták számára: „Az állam senkit sem kötelezhet arra, hogy higgyen, de száműzheti azt, aki nem hisz: száműzheti, nem mint istentelent, hanem mint társadalomellenes lényt, mint aki nem tudja őszintén szeretni a törvényt, az igazságot, és szükség esetén életét áldozni kötelességéért.” Az Isten által belénk plántált lelkiismeret szavatolja az erkölcsöt, s a lelkiismeret sohasem téved. A francia forradalom „Erény és Terror” időszakában majd rousseau-i alapon fogják egyfelől kijelenteni, hogy a forradalmi törvényszék tagjai kizárólag lelkiismereti meggyőződésük alapján kell ítéljenek; másfelől törvénybe iktatni, hogy a francia nép elismeri a Legfőbb Lény létét és a lélek halhatatlanságát. Rousseau egyáltalán az egész későbbi forradalomra - mindenekelőtt Robespierre-re - lenyűgöző hatást gyakorolt; ahogyan a forradalom előrehaladt, egyre inkább az ő elképzeléseit váltotta valóra.

Ø  Mindenekelőtt a népszuverenitásról (minden hatalom forrása a nép) és a közjóról, melyet a valódi népszuverenitást reprezentáló közakarat, pontosabban általános akarat valósít meg. Az általános akarat - szemben az egyes egyének többségi akaratával - a valódi közjót, közüdvöt képviseli, s az egyénnek kötelessége, hogy ennek alávesse magát. Hiszen Rousseau altruizmusa szerint a közérdek végső soron amúgy is egybeesik az egyéni érdekkel. (Az altruizmus kifejezés, amellyel a mások érdekeinek figyelembevételére utalunk, a latin „alter” = másik szóból származik.) Ha az egyén ezt nem teszi meg önként, kényszeríteni kell rá: ezzel csupán arra kényszerítik, hogy szabad legyen. Az új nemzedék, a civilizáció által meg nem rontott, a természet elvei szerint fölnevelt gyermekek majd eljutnak a szabadság, egyenlőség és testvériség birodalmába.

Ø  Az elkötelezetten ateista Paul-Henri d'Holbach báró (1723-1789), akinek szalonja a felvilágosodás egyik központja volt, fejtette ki rendszeres formában az enciklopedisták körének eszméit. Nagyszabású műve, A természet rendszere (1770) csak álnéven jelenhetett meg, s rögtön óriási fölháborodást váltott ki a hivatalos állami és egyházi körökből, egyáltalán, az idealista világnézet minden, bármennyire is következetlen védelmezőjéből, még Voltaire-t is ideértve. Ez a könyv vaskövetkezetességgel vonja le mindazokat a konzekvenciákat, amelyek a modern természettudományos világképből fakadnak, s „a természet rendszerében” semmiféle nem-természeti jelenségnek csakugyan nem is hagy helyet. „A világegyetem - olvassuk -, minden létezőnek ez a hatalmas foglalata, semmi másból nem áll, mint anyagból és mozgásból.” Az anyag végtelen és örökkévaló, elemi tulajdonságai a kiterjedés, súly, áthatolhatatlanság, alak stb.: a holbachi anyag a spinozai szubsztanciának természettudományos alapra helyezett materializálódása. Holbach következetesen érvényesíti a természettudomány oksági elvét is: a világegyetem, mint mondja, teljes egészében okok és okozatok hatalmas és hézagnélküli láncolatának mutatkozik. „Ha csak kicsit is gondolkozunk - írja Holbach -, fel kell ismernünk, hogy minden, amit csak látunk, szükségszerű, és nem létezhet másképpen. [...] A heves szél által felkavart porfelhőben - bármennyire kaotikusnak látjuk - avagy az ellentétes szelek által keltett szökőárban nincs egyetlen porszem vagy vízmolekula, melynek a helyzete véletlen volna, amely ne elégséges ok hatására foglalná el a helyét, és amely ne szigorúan megszabott módon viselkednék. Egy geométer, aki pontosan ismerné a fenti két esetben ható különböző erőket és a mozgó molekulák tulajdonságait, ki tudná mutatni, hogy az adott okok alapján minden molekulának pontosan úgy kell viselkednie, és nem viselkedhet másként, mint ahogy valóban viselkedik. Azokban a félelmetes megrázkódtatásokban, melyek néha megmozgatják a társadalmakat és gyakorta képesek birodalmakat felborítani: nincs a forradalomban rombolóként vagy áldozatként résztvevőnek egyetlen tette, egyetlen szava, egyetlen gondolata, egyetlen akarata, vagy egyetlen szenvedélye, amely ne volna szükségszerű.”

Ø  A természettudományos materializmusnak Holbach által képviselt, a newtoni égi és földi mechanika által meghatározott XVIII. századi tudományos gondolkodásra jellemző formáját mechanikus materializmus néven tartjuk számon.