A felvilágosodás filozófiája (Montesquieu, Voltaire)

19.tétel: A felvilágosodás filozófiája (Montesquieu, Voltaire)

Ø  Voltaire (1694-1778) erősen támadja Bayle ezen elképzelését; szerinte a népnek föltétlenül szüksége van a vallásra. A művelt filozófus nem szorul intézményes hitre („Écrasez l'infâme!”, tiporjátok el a gyalázatost - írja levelei végére, az egyházra célozva), ám Isten nélkül valójában még a filozófia sem lehet meg. Voltaire a deizmus híve volt, vagyis ama felfogásé, amelynek számára Isten (latin „deus” = isten) a világmagyarázat egy hasznos elve: ő adta meg az első lökést a - Newton törvényei szerint mozgó - világnak, s teremtette meg úgy az anyagot, hogy rendelkezzék a gondolkodás, az ész képességével: „Ha Isten nem lenne, ki kellene találni!” Az ész tanít meg azután a helyes morális és politikai magatartásra (Voltaire politikai tekintetben a brit alkotmányos monarchiát tekintette példának), s biztosítja annak végső diadalát a felvilágosult monarchia rendszerében - amelyet azonban Franciaországban egészen a forradalomig sehogyan sem sikerült kialakítani, mivel a feudális uralkodó osztály sikeresen elszabotált minden reformkísérletet. Az ész eme kultusza mellett gyakorlatilag mellékes, hogy ismeretelméleti szempontból Voltaire elfogadta Locke empirizmusát.

Ø  Ami a természet és a társadalom közötti kölcsönhatást illeti, az egyes társadalmak életét az egyébként deista Montesquieu (1689-1755) szerint földrajzi környezetük (éghajlat, talajviszonyok) egyértelműen megszabja. A legkedvezőbb a helyzet a mérsékelt égövben, mindenekelőtt Európában, s ott is a közepes nagyságú országokban: a túlságosan nagy államterület összetartása ugyanis zsarnoksághoz vezet, míg azok a kicsiny államok (polisz), ahol lehetséges lenne a - közvetlen - demokrácia, életképtelennek bizonyultak. Montesquieu eredetileg a köztársasági rend híve volt, de élete folyamán egyre inkább veszített radikalizmusából, s A törvények szelleméről („De l'esprit des lois”, 1748) című főművében már számára is a brit alkotmányos rendszer az igazi mintakép, amely alkotmányos rendszer alapelvét (részben Locke nyomán) a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmak szétválasztásában látja: „Hogy a hatalommal ne lehessen visszaélni, ahhoz az kell, hogy a dolgok helyes elrendezése folytán a hatalom szabjon határt a hatalomnak. [...] De minden elvesznék akkor, ha ugyanaz az ember, vagy a főembereknek, nemeseknek vagy a népnek ugyanaz a testülete gyakorolná ezt a három hatalmat.” Ezzel Montesquieu végleg megoldottnak is véli a problémát, noha angliai tapasztalatai bizonyos alapot szolgáltattak neki a kételkedésre, amely meg is nyilvánul következő szavaiban: „Nem rám tartozik annak a megvizsgálása, vajon az angolok tényleg élvezik-e jelenleg azt a szabadságot, vagy nem. Megelégszem annak megállapításával, hogy törvényeik tartalmazzák azt, és nem kutatok tovább.” Az első modern polgári állam, az Amerikai Egyesült Államok megalapozásának folyamatában az alkotmány megfogalmazói (Jefferson és Adams, 1787) számára Locke és Montesquieu mindenesetre valóságos orákulumnak számítottak.