11.tétel: Késői
sztoicizmus (Epiktétosz)
Ø A
sztoikus attitűdbe belefér tehát, hogy miközben a bölcs a lelkében öntörvényét
követi, s így szabad, eközben a világhoz és annak lényegében változtathatatlan
dolgaihoz és körülményeihez alkalmazkodik. Ez elvezethet egyfajta kettős
életvitelhez. Az ún. „késői sztoa” filozófusaira ez meglehetősen jellemző: a
Claudiust és Nerót egyaránt kiszolgáló Seneca (Kr. e. 4 – Kr. u. 65)
és a császári funkcióinak mindenben eleget tevő Marcus Aurelius
(121-180) „lélekben” éppúgy szabadok és bölcsek voltak, mint a fölszabadított
phrügiai rabszolga, Epiktétosz (50-138). Ő kizárólag élőszóban
tanított. Gondolatait egy tanítványa jegyezte le „Epiktétosz beszélgetései”
címen, majd ugyanő elkészítette ennek a műnek a kivonatát „Kézikönyvecske”
címmel, mely azóta is megszakítás nélkül az egyik legolvasottabb
morálfilozófiai értekezés.
Ø Epiktétosz
o
„A
filozófus iskolája valójában orvosi rendelő, ahonnan az ember szenvedések, nem
pedig lelki élvezetek után lép ki.” – Epiktétosz: Beszélgetések c. mű
o
sztoicizmushoz
tartozik
o
rabszolga
volt (Néró egyik testőrénél)
o
aforizma
szerű megjegyzések, sokszor allegorikus mondatok
o
talán
ő a legborúlátóbb à bármikor eltűnhet/elvehetik az
istenek, a hatalom a boldogságot
o
az
embernek azzal kell csak foglalkoznia amire hatalma van
o
csak
a személyiségük, amit érzünk, amit gondolunk a miénk
o
gyerek,
feleség, férj à „csak” az istenek adták, ők is veszik el
o
lelkéből
próbál erőt meríteni
o
azt
mondja, hogy nem ő befolyásolja a betegségeit, kinézetét, vagyonát, tárgy,
befolyás, pozíciót
o
mennyire
akar belefolyni a sors döntéseibe?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése