Késői sztoicizmus (Seneca, Marcus Aurelius)

12.tétel: Késői sztoicizmus (Seneca, Marcus Aurelius)

Ø  A sztoikus attitűdbe belefér tehát, hogy miközben a bölcs a lelkében öntörvényét követi, s így szabad, eközben a világhoz és annak lényegében változtathatatlan dolgaihoz és körülményeihez alkalmazkodik. Ez elvezethet egyfajta kettős életvitelhez. Az ún. „késői sztoa” filozófusaira ez meglehetősen jellemző: a Claudiust és Nerót egyaránt kiszolgáló Seneca (Kr. e. 4 – Kr. u. 65) és a császári funkcióinak mindenben eleget tevő Marcus Aurelius (121-180) „lélekben” éppúgy szabadok és bölcsek voltak, mint a fölszabadított phrügiai rabszolga, Epiktétosz (50-138).

Ø  Seneca

o   „Senki sem szerezheti meg mindazt, amit csak akar, azt azonban megteheti, hogy ne kívánjon olyat, amije nincs.”

o   Lucius Annaeus Seneca (Cordoba, Hispania Kr. e. 4. – Róma i. sz. 65. (Néró uralkodása alatt halt meg 69 éves korában)) ügyvéd, államférfi, természettudós, filozófus, költő és császári nevelő. Érdekes, változatos, tartalmas és viharos volt az élete. Egyfelől siker és ragyogás, másfelől kudarc és megaláztatás, de ezt az életet a tehetség fénye ragyogja be. Író volt, de belső értéke sokkal érdekesebb az életrajzánál.

o   A halhatatlan görög tragédiaköltők igazi óriások voltak latin utánzójuk mellett, de az is kétségtelen, hogy a következő évezredekben a görög bölcsességhez is, a görög dramaturgiához is Seneca művei „vágták” az utat. Szövegelemzésekkel mutatta ki a vizsgálódó tudomány, hogy minden jövendőre nézve oly döntő hatású drámai lángelmék, mint az angol Shakespeare, vagy Marlowe, a spanyol Lopa de Vega és Calderon, a francia Corneille és Racine mindenekelőtt Seneca drámai révén kapcsolódtak az ösztönző antik drámairodalomhoz.

o   Még kicsiny gyermek volt, amikor Rómába került. Néhány évig élt még Egyiptomban is, ahol Kr. u. 32-ig tartózkodott. Mesterei az újpüthagoreus Szótión és a sztoikus Attalosz voltak. A dúsgazdag cordubai Annaeus-családnak ez a tehetséges sarja Rómában ügyvédkedett és állami hivatalokat viselt, egészen addig, amíg Caligula eltiltotta az ügyvédkedéstől. Majd politikusként biztosította magának a megélhetést, és éppen ez utóbbi foglalkozása volt az, amely bajt hozott rá.

o   A politika akkoriban veszélyes mesterség volt, és a közhiedelemmel ellentétben nem is annyira a császárok őröltsége, hanem asszonyaik ambíciói tették veszélyesség. Livia, Agrippina és Messalina, amilyen „jó” asszonyok voltak, éjjel-nappal, de főként éjjel fondorkodtak, és kegyvesztetté teendő vagy kivégezendő politikusok nevét sugdosták a megfelelő fülekbe. Seneca tipikus példa volt erre: első alkalommal, Caligula alatt, még nagy nehezen sikerült megmentenie az életét azzal, hogy azt terjesztette magáról, hamarosan meg fog halni, mert tüdőbajos, de másodszor, Claudius idején, egy pletyka miatt, amelyet egyébként Messalina terjesztett róla (aki azzal vádolta, hogy a császár egyik nagynénjével állt bensőséges kapcsolatban), végül is nyolc évre száműzték Korzika szigetére (i. e. 41-ben). A visszavonultságra kényszerített Seneca újból ír, ekkor készülnek a De otio (A visszavonultság-ról), a Quaestiones naturales (Természettudományos kérdések) című művei, valamint ekkor fogalmazza meg leveleit is.

Ø  Marcus Aurelius

o   21-ben, Rómában látta meg a napvilágot, és már kisgyermekként tehetségével magára irányította Hadrianus császár figyelmét, aki ezt követően gondoskodott az ifjú neveltetéséről. Miközben az új császár adoptálta és különféle tisztségekkel ruházta fel, az ifjú figyelme a retorikáról a sztoikus filozófia felé fordult, és ezen döntését soha meg nem bánva mindvégig ki is tartott a bölcselet mellett. 161-ben elnyerte a császári címet, ám rögtön komoly kihívásokkal kellett szembenéznie: a birodalom keleti határain katonai vészhelyzet alakult ki. Amint ezt sikerült megoldani, a birodalom északi határaira egy még nagyobb ellenfél, a germánok törtek rá. Marcus Aurelius élete utolsó másfél évtizedét a germánok elleni harcnak kellett, hogy szentelje. Ezzel párhuzamosan a keleti végeken hol felkelések, hol ellenséges támadások bontakoztak ki. Súlyos harcok közepette, egy ellenséges germán harcos nyilától megsebesülve érte a halál álmában, 180 márciusában (nem pedig fia, Commodus ölte meg, ahogy a Gladiátor c. filmben látható.) Bár feladatát rendkívül lelkiismeretesen látta el, a birodalom érdekében tett erőfeszítéseit a szenátus is elismerte, Marcus Aurelius mégsem császárként, hanem filozófus-államférfiként írta be magát a történelembe.

o   Uralkodása alatt (161-180) - kizárólag önmagának - lejegyezte legbizalmasabb gondolatait, egyben emberi és uralkodói hitvallásának alapelveit, melyeket nem akart kiadni, még fiának sem szánta útmutató gyanánt. Idővel azonban Elmélkedések címen mégis napvilágot látott, és igazán ez a görög nyelven írt kis kötet tette . Ehhez hasonló, mértéktartásra és tudatos életvitelre ösztönző gondolatai ragadhatták meg az utókort: „Vigyázz, el ne császárosodj, fel ne vedd a szokásaikat – mert ez könnyen megesik. Légy csak egyszerű, jó, tiszta, komoly, kendőzetlen, igazságszerető, istenfélő, jóindulatú, szeretetteljes, tántoríthatatlanul kötelességtudó. Arra törekedj, hogy az maradj, amivé a filozófia igyekezett tenni. Tiszteld az isteneket, segítsd embertársaidat. Rövid az élet...” (Marcus Aurelius, 1983)

o   Marcus Aurelius a sztoa harmadik korszakához tartozott, miként Seneca vagy Epiktétosz is. Ennek a korszaknak már az volt a jellemzője, hogy képviselőit a klasszikus sztoikus témák (logika, fizika, etika) közül csak az etika kérdései foglalkoztatták. Ez többek között arra is visszavezethető, hogy Róma ezen eszmei alap révén jól tudott alkalmazkodni a rá váró kihívásokra és megpróbáltatásokra. Példaként szolgálhat erre az is, hogy maga a császár a kormányzás alapelvének tartotta a „jogegyenlőségen alapuló államot, melyet az egyenlő elbánás és a szólásszabadság elve alapján kormányoznak (...) mely az alattvalók szabadságát mindenek fölé helyezi.” Ezt a sztoa alapján vallotta, ámde a filozófia nem foglalkozás volt a számára, hanem magatartásmód, ami még inkább ösztönözheti az olvasót arra, hogy merje a filozófus gondolatait a gyakorlatba is átültetni. Nem akart ugyanis egységes bölcseleti rendszert alkotni, új filozófiai terminológiával tökéletesíteni a sztoát – egyszerűen etikát szeretett volna művelni, amihez megfelelő filozófiai alapot is teremtett.

o   A filozófus császár szerint a makrokozmosz (az egyetemes világ) és a mikrokozmosz (az egyes egyén) összefügg, kettejük között az ún. vezérlő értelem (logosz) teremti meg a kapcsolatot. Az ember ugyanis három alkotórészből áll: 1. test, 2. lélek, 3. ész. Ez utóbbi (a daimón) az istentől, vagyis a világot uraló vezérlő értelemből fakad, amely arra sarkall, hogy összhangban éljünk a mindenséggel, a világgal. A hétköznapjainkat átható dolgok, relációk, mint a gazdagság, szegénység, fájdalom, gyönyör, élet, halál mind az első két összetevőre, a testre és a lélekre hatnak csak.

o   Mivel azonban az embert az ész kell, hogy irányítsa, arra pedig ezek a relációk nem hatnak, így közömbösnek kell tudnunk maradni velük szemben. Ennek tudomásul vétele az emberi szabadság igazi forrása. Csakhogy mindannyian ennek a világnak és a vezérlő értelemnek a részesei vagyunk, ezért a közösségiség egyben kötelességet és felelősséget is ró ránk.

o   Ez komoly vívódással is jár, amit a filozófus-császár sem tagad, hiszen erőfeszítései, dilemmái az Elmélkedések szerves részét képezik. Ettől is olyan hiteles az írás, mert nem egy eszmét erőltet rá az emberre, hanem emberi módon kíván egy eszme elvárásaival összhangba kerülni.

o   A következő szabályokat javasolja Marcus Aurelius:

~   „Bocsáss meg embertársaidnak! Okulj a rossz cselekedetek káros hatásaiból!

~   Ne alkoss másokról elhamarkodott ítéleteket!

~   Emlékezz saját hibáidra!

~   Vedd figyelembe, hogy nem ismered mások szándékait!

~   Ne legyen más célod, csak a közösség haszna!

~   Rajtunk áll, mennyiben fogadjuk meg, illetve el ezeket a morális alapelveket, illetve mennyiben tartjuk alkalmazhatónak saját életünkben. Ez a döntés is felelősséggel jár!”