Bentham és az utilitarizmus

24.tétel: Bentham és az utilitarizmus

Ø  A társadalmi és jogi reformokat követelő Jeremy Bentham (1748-1832) már egyértelműen a hasznosságelvet teszi meg filozófiájának alapjává. A hasznosságelvnek Bentham részletes kimunkálását adja, s az utilitarizmus elméletét, amely a cselekedetek, tevékenységek, döntések és választások helyességét azon méri, hogy azok mennyiben járulnak hozzá az érintett személyek boldogságához, mennyiben hasznosak arra nézve (latin „utilis” = hasznos), egy átfogó erkölcsfilozófiába, sőt ontológiába ágyazza be. Bentham számos ponton Hume-ból indul ki: átveszi és közvetíti Hume asszociációs pszichológiáját és lappangó utilitarizmusát, ám Hume pesszimizmusából és szkepticizmusából az ő utilitarizmusában semmi sem található. A klasszikus empirizmus alapvetően elméleti irányultságával szemben az utilitariánus mozgalom elsősorban gyakorlati célokra irányult: jogi és politikai reformokra. Hogyan ítélendők meg az egyes törvények illetve intézmények hasznossági szempontból? - ez a kérdés irányítja Bentham gondolkodását. De mi itt a hasznosság mércéje? Bentham számára is, valamely jogi vagy politikai intézmény hasznossága attól függ, hogy az illető intézmény mennyiben mozdítja elő a lehető legtöbb ember lehető legnagyobb fokú boldogságát. Ez az elv az ún. legnagyobb boldogság elve, mely szerint bármely cselekedet, társadalmi intézmény, kormányzati intézkedés, szabály vagy törvény pontos értéke kiszámítható, ha figyelembe vesszük azokat az örömöket és fájdalmakat, melyeket a szóban forgó társadalom, ill. közösség egyes tagjaiban kivált. Ennek az individuális öröm-fájdalom egyenlegnek a kiszámításával lehet előrejelezni a társadalom egyes tagjainak várható cselekedeteit is. Ezzel a gondolatával az utilitarizmus módszertani individualizmust valósított meg, s egyben a racionális döntések elméletének előfutárává vált.   Alapelvének alkalmazási körét tekintve két válfaja ismeretes: a cselekedet(act)-utilitarizmus, mely az egyes cselekedetek értékelésére alkalmazza az ún. boldogságkalkulust, és a szabály(rule)-utilitarizmus, mely csak a törvényeket kívánja a kalkuláció tárgyává tenni.

Ø  Bentham hangsúlyozza, hogy a hasznosságelv a gyakorlati életben ténylegesen alkalmazható; megadható a kalkulus, melynek segítségével bármely két tettről egyértelműen eldönthető, hogy melyikük a hasznosabb. A fájdalmak és örömök összemérhetők, a különböző fajtájú és összetettségű fájdalmak és örömök között nincsenek minőségi különbségek; egy adott érzéki öröm és, mondjuk, egy jámbor öröm (pl. pietás-élmény) közötti különbség végső soron abban áll, hogy az egyik nagyobb, a másik kisebb. Amennyiben a boldogságot végső elemzésben fizikai boldogságra vezeti vissza, Bentham a hasznosságelvet az egyetlen lehetséges etikai alapelvként ábrázolhatja. „A természet - írja Bentham - két legfőbb uralkodó, a fájdalom és az öröm kormányzata alá helyezte az embert. Egyedül ezek mutatják meg, hogy mit kell tennünk, és ezek határozzák meg, hogy mit fogunk tenni. A helyes és helytelen mércéje egyfelől, az okok és hatások láncolata másfelől, az ő trónjukhoz van kötve. Ezek irányítanak minket mindabban, amit teszünk, amit mondunk, amit gondolunk: és minden erőfeszítésünk alávetettségünk megszüntetésére csupán bizonyítani és megerősíteni fogja azt. Szavakban az ember tehet úgy, mintha kivonná magát hatalmuk alól: de valójában mindvégig alattvalójuk marad. A hasznosság elve elismeri ezt az alávetettséget.”

Ø  Bentham itt nem pusztán egy antropológiai-pszichológiai tényt szögez le, hanem ezt a tényt etikailag értelmezi is. A fájdalom és az öröm nemcsak meghatározzák, hogy mit fogunk tenni, hanem azt is megmutatják, hogy mit kell - azaz etikai értelemben mit helyes - tennünk. A pszichikai létezők körében, egyáltalán, csak a fájdalom és az öröm valóságosak: a többiek, mint Bentham mondja, fiktív létezők. A lelkiismeretfurdalás például fiktív létező, azaz mint olyan nem létezik ténylegesen, csupán az összetevőjeként funkcionáló elemi fájdalmak léteznek. A fiktív létezők nem tévesztendők össze a szabad képzelet teremtményeivel: előbbieket, mint Bentham írja, a nyelv szükségletei hozzák létre, „a közlés szükségletei. És, tegyük hozzá, a gondolkodásé: hiszen az ideákat, a megfelelő szavak nélkül, amelyekbe öltöztetjük, éppoly kevéssé lehetne rögzíteni, sőt formálni, mint ahogyan kommunikálni sem lehetne őket”. Bentham az embert úgyszólván fizikai, a társadalomba fizikailag beágyazott lénynek tekinti, s ehhez az emberképhez a nyelv ilyen jellegű tárgyalása jól illik. A XVIII. századi empirizmus és a XIX. század pozitivizmusa és utilitarizmusa között Bentham az összekötő kapocs.